A tél keze nézd nyúl felénk,
átlopódzott lassan elénk.
Az ujjai, kék jégcsapok,
sóhajai kemény fagyok.

Zúzmarát rak csupasz ágra,
deret szór fűre, virágra.
Így díszíti fel a határt,
cirógat sok fázós madárt.

Belenyúl a mély zsebébe,
hópelyheknek özönébe.
Hull az égből, reánk hinti,
Katalint is felköszönti.

Csendes éj, mily áhítatos,
léptem puha hóra tapos.
Szállingóznak a hópihék,
kis zsoltárok, fehér igék.

Azt súgja a tél fülembe,
térjek égi kegyelembe.
Amíg ő lesz a főpapunk,
hófehérek, tiszták vagyunk.

Hozván fehér terítéket,
szép estéket tálal néked.
Szeretetben, összebújva
álmodjuk a telet újra...